A tudományos tevékenység, a tudományos módszertan egyik fontos eleme az az elvárás, hogy minél nagyobb mértékben alkalmazzunk formális eszközöket. Ennek az a célja és értelme, hogy az adott szakterületen felhalmozott tudás minél egyértelműbben és minél inkább a természetes nyelv pontatlanságaitól mentesen legyen kifejezve. Az a tény, hogy más tudományszakokhoz képest a társadalomtudományok világában még kevesebb formális elmélet született eddig, nem írja felül ezt az elvárást, sőt, inkább arra kell, hogy sarkallja a kutatókat, hogy minél több társadalomtudományi témában alkalmazzák az egzakt megközelítéseket, minél többször és minél mélyebben használják ki a formális módszertanok nyújtotta előnyöket.
Formális elméleteket írni nagyobb feladat, részben több, részben másfajta felkészültséget, más világlátást követel meg a kutatóktól. Ez igaz a másik irányban is: a formális elméletek befogadása is nehezebb. Az egzaktságra törekvés nemcsak az elméletalkotóktól kíván többet, de megfelelő tapasztalatot, képzettséget, többletráfordítást követel meg az olvasótól is. Azért, hogy a formalizmusok befogadásának terhét minél többen magukra vállalják, szükséges, hogy a tudásátadás újfajta technikáival támogassuk az olvasót.
A digitális kultúra új technológiai minőségei a tudásátadás és tudásbefogadás új lehetőségeit teremtik meg. Az összes audiovizuális csatornán keresztül hatni képes multimediális jelleg lehetővé teszi azt, hogy több érzékszervi csatornán keresztül, egymást erősítő üzeneteket fogalmazhassunk meg. A tömegmédia infrastruktúráján kialakult, befogadó oldali passzivitást – legalább részben – feloldó interaktivitás sokkal nagyobb aktivitásra ad lehetőséget azzal, hogy a befogadók a saját maguk ritmusa, felkészültsége, érdeklődése alapján haladhatnak a szerzők, kreatív üzenetek létrehozói által teremtett dokumentumokban (szövegekben, képekben, filmekben stb). A korábban szükségszerűen szétszórt tudásfragmentumok aggregációja, összekötése, vagyis a hálózati tudásmegosztás és tudáselérés új módjai biztosítják, hogy bármilyen információhoz bármikor, bárhonnan hozzáférhessünk. A tudni mit és tudni hogyan típusú információk kevert, egyidejű használatának lehetősége a gyakorlatközpontú tudásátadás új módjait kínálja fel.
A tudásreprezentációs és a tudásátadás lehetőségeivel kapcsolatos egyik nagyon fontos elkülönítés szerint kétféle tudásról érdemes beszélnünk. Jerome Bruner elkülöníti a paradigmatikus és narratív tudást mint az emberi megismerés, az emberi tudásreprezentálás és tudásátadás két – egymástól lényegi módon eltérő – típusát [Bruner 2005]. A tudásunkat vagy fogalmi eszközökkel, a valóságra vonatkoztatott kategóriák megfelelő struktúrákba rendezésével építjük fel és adjuk át másoknak, vagy az átadni kívánt tudást úgy reprezentáljuk, hogy a tudáselemeket rendezett történetekbe, narratívákba szervezve meséljük el. Mindkét reprezentációs forma egyaránt szükséges, jó esetben kiegészítik egymást, rossz esetben az egyik a másik rovására dominánssá válik, ám ez az egyoldalúság mindig veszélyezteti a tudásátadási folyamat minőségét, gyengíti a befogadás eredményességét. Még a legformálisabb elméletek is mindig tartalmaznak természetes nyelvű szöveget, sok esetben kiegészítő, illusztrcáisó célú képeket, magyarázó ábrákat, táblázatokat, a megértés segítő példázatokat egyszerűen azért, hogy a formulák szintjén kifejtett elméletet az olvasók számára jobban értelmezhetővé, könnyebben befogadhatóvá tegyék. Ebből következően mondhatjuk, hogy a korszerű tudásátadási gyakorlatnak reflektálnia kell erre a kettőségre, és nem szabad „megengedni”, hogy valamelyik bruneri tudástípus dominánssá váljon a másik rovására (meg kell azt is itt jegyeznünk, hogy a narratív és paradigmatikus minőségek értelmezésében kicsit elmozdulunk az eredeti brunneri felfogástól, és e fogalompár alatt itt inkább a formális vagy természetes nyelven kifejtett szöveg kettősségét értjük, de úgy érezzük, hogy ez a részleges átértelmezés még vállalható).
A kommunikációs üzeneteink gyakorlatilag mindig felbonthatók kisebb-nagyobb részekre, elemi egységekre. Ebből következik, hogy amikor kommunikálunk, akkor mindig felmerül a rész-egész problematikája, az a kérdés, hogy milyen eszközökkel biztosíthatjuk leginkább az üzeneteink megértését. A gestaltpszichológia válasza erre az, hogy mindig az egész felől értjük meg a dolgokat, majd ezután és ennek alapján a részletek a tudás elmélyítéséhez járulhatnak hozzá. A tudásátadás fontos kérdése az, hogy az elmélyülés lehetőségét nyújtó részleteket és az egész megértését segítő gestaltok vagy más kifejezzésel élve: a kontextusok felismeréséhez hogyan tudjuk legjobban hozzásegíteni a megismerőt.
Az információt digitális formában kezelő, a tartalmakhoz való hozzáférést hálózati összeköttetések mentén biztosító, technokulturális közegben a tudásátadás, a tudásterjesztés teljes folyamatát számítógépek támogatják, ami jelentősen emeli az ilyen szolgáltatások minőségét. A kérdés az, hogy miként érdemes, miként lehet megjeleníteni a hagyományos könyvek tartalmát az új, webes környezetben. Az biztos, hogy nem elégséges a jövőt abban látni, hogy linkekkel ellátott, esetleg multimédia-elemekkel tarkított, digitális könyveket teszünk elérhetővé a weben keresztül. Annál sokkal több funkciót és sokkal több képességet kell a jövő új oktatási és tudományos anyagaitól elvárnunk.
Az itt javasolt megoldás a szemantikus könyv fogalmával leírható webes szolgáltatás, melynek megtervezéséhez szükség van a szolgáltatás funkcionalitásainak azonosítására, minél pontosabb meghatározására, ezen belül a szolgáltatás alkotóelemeinek elhatárolására, megnevezésére, megtervezésére és a jövőbeni fejlesztés számára szükséges funkcionális specifikáció összeállítására.
Mielőtt a szemantikus könyvvel kapcsolatos elképzeléseink kifejtésébe vágnánk, szükségesnek látszik egy – egyébként triviális – megjegyzést tennünk. A javasolt szolgáltatás leírása, illetve későbbi működtetése során befogadásról, illetve befogadóról, felhasználóról kell beszélnünk, mert nemcsak olvasókat, nemcsak nézőket, nemcsak hallgatókat kell kiszolgálnunk, hanem a befogadók sokféle és egyszerre jelentkező – olvasói, nézői, hallgatói, felhasználói – igényeihez kell egyszerre igazodnunk.
A paradigmatikus tudás egész jelenségéhez a fogalmainkat, kategóriáinkat valamilyen struktúrába szervező megoldások, vagyis a tudásszervezési rendszerek (Knowledge Organization Systems) világa áll a legközelebb. A tudásszervezési rendszereknek több típusa ismert, a legismertebb közülük a könyvtári, archívumi világ közel 150 éves története során folyamatosan csiszolt és folyamatosan használt osztályozási rendszer, valamint tezaurusz típusa. Az osztályozási rendszerek a generikus alá- és fölérendeltségi reláció (és ami fontos: csak azok) mentén szervezik egybe a struktúrálni kívánt kategóriákat, a tezauruszok már többféle relációt is megengednek: például a generikus és a partitív alá- és fölérendeltségi relációpárokat, az előzménye és következménye vagy épp’ az egyéb rokonságot jelző relációt. Mivel a tezauruszok többféle reláció mentén lehetővé teszik a struktúraképzést, ezért jóval összetetteb, finomabb, és így a valóságot pontosabban leíró struktúrával rendelkeznek az osztályozási rendszerekhez képest. Hogy mégis az osztályozási rendszerek terjedtek el igazán a világban az elmúlt száz évben, annak az magyarázata, hogy az osztályozási rendszereket sokkal egyszerűbb kezelni, használni, amikor a könyvtárosoknak, archivátoroknak le kell írniuk velük a felelősségi körükbe tartozó, megőrizni kívánt dokumentumok, tárgyak formai és tartalmi jegyeit. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a tudományos tartalmak előállítóitól ne várhatnánk el, ne remélhetnénk, hogy ők akarják és tudják is használni a több figyelmet és munkát, nagyobb koncentrációt igénylő tezauruszokat saját műveik paradigmatikus leírására, címkézésére. De ha ezt a reményünket, sőt, ezt az igényünket fenntartjuk, akkor léphetünk tovább egyet ezen az úton, és mondhatjuk azt, hogy a paradigmatikus struktúrák felépítésére választhatunk még a tezauruszoknál is rugalmasabb – ezért valósághűbb – tudásszervezési rendszert. Ez pedig nem más, mint a 2000-ben útjának indított szemantikus web kezdeményezés által újra a felszínre hozott, sőt, bizonyos értelemben a digitális jövőről szóló közgondolkodás középpontjába állított formális ontológia mint a kategoriális, paradigmatikus tudás struktúrába szervezésének eszköze. Mivel ezt a fogalmat is sokezer éve használjuk, nagyon sok jelentésréteg rakódott rá az idők során, ami nehezíti az egyértelmű és pontos fogalomhasználati gyakorlat kialakulását, de ez nem akadályozhat meg minket abban, hogy ne tegyünk kísérletet arra, hogy a fölösleges értelmezési rétegeket lehántva az ember és a gép által is egyértelműen értelmezhető jelentést adjunk neki.
Minden könyvnek, így a szemantikus könyvnek is van valamilyen struktúrája. Ez azt (is) jelenti, hogy a tartalom egészén belül szerkezeti egyégeket különíthetünk el, amelyeket tipizálhatunk, és a típusba sorolás alapján ezeket a szerkezeti egységeket leválogathatjunk, csoportosíthatjuk, újrarendezhetünk, elkülöníthetjük. A strukturáltság meglétét sokféle értelemben is hasznosítani lehet. Ezeket a lehetőségeket tekintjük át a következőkben.
A paradigmatikus gondolkodás talán legjellemzőbb ("paradigmatikus") példája és eszköze az adatbázisok építése, elemzése, használata. Az adatbázisokban táblákba írjuk az adott ismeretterületre jellemzőnek vélt adatokat, ami az ismereteink egyfajta elrendezését jelenti, ám a táblákban tárolt adatokat elvileg végtelen számú formában jeleníthetjük meg nézetek (nézettáblák) képzésével: kiemelhetünk, projektálhatunk a legfontosabb szempontjaink közül párat, összekapcsolhatunk különböző táblákban szereplő adatokat egymással, leválogathatjuk a tábláinkból az adott szempont szerint szükségesnek vélt rekordokat. Mindeközben semmilyen értelemben sem változtatjuk meg az adatbázis tartalmát, csak más és más nézetben jelenítjük meg a táblák celláiban tárolt tudásunkat. Ezt a nézetváltó, nézetkezelő képességet átemelhetjük a narratív tudásátadás világába is. Nyilván több mindent másként kell kezelni a történetmesélés során az adatbáziskezelés világában megszokott technikákhoz képest, de ezt a nézetváltó képességet mint funkcionalitást lényegszerűen megvalósíthatjuk a narratív logikát követő oldalakon is.
Az egyik egyszerű megvalósítási mód az lehet, hogy a narratívákban egymáshoz kötött multimediális tartalmakat információelméleti, technikai értelemben vett saját minőségük szerint is csoportosítjuk. Ezt jelentheti, ha a szövegekbe ágyazott képeket, videókat, hangállományokat elkülönítve felkínáljuk azokat egy másfajta elrendezésben a befogadók számára: például képalbumot hozunk létre, ahol (csak) a képek között lehet lapozgatni, vagy videotéka-szolgáltatást kínálunk, ahol a videókat lehet egymás után nézegetni, vagy a hanganyagokat elkülönítve hangtárat (podcast-archívumot) hozunk létre, ahonnan hangállományokat lehet meghallgatni, letölteni, elvinni.
Az interaktív videó jelszavát már a digitális kultúra építésének hajnalán is sokan felvetették, de az azóta elmúlt évtizedekben nem sok valódi eredmény született ezen a téren. Ezt a hiányt technikai és kulturális (szerzői, kreativitásbeli) okokkal is magyarázhatjuk. Az utóbbi években azonban megjelentek már olyan technikai megoldások, amelyek valós értelmet adtak az interaktív videó fogalmának. Friss példaként hivatkozhatunk arra a Honda-autóreklámra [Honda 2014], amelyben, miközben nézzük a videót, egyetlen kattintással (pontosabban az R betű lenyomásával) szempontot lehet váltani és át lehet „ugrani” egy másik történetbe (egy nappali történet meséléséből egy éjszakaiba). Az autó pontosan ugyanazon az útvonalon halad mindkét nézetben, mindkét videóban, de a látható narratíva és a napszak mint kontextus úgy változik, ahogy jelezzük a gép számára, melyik változatot akarjuk éppen nézni. Az ilyen kétnézetű, "kétmeséjű" videókat nyilván nem lehet könnyű előállítani, de mint elvileg létező műfaji lehetőséget kár lenne kizárni a szemantikus könyv tervezésekor.
Bizonyos tudásterületeken, bizonyos megközelítések alkalmazása esetén a szemantikus könyv szerkezeti egységeit új szempontok szerint csoportosíthatjuk, leválogathatjuk és újrarendezhetjük speciális műfaji szabályokhoz igazodva. Előállíthatunk képletgyűjteményt, ahol csak a képleteket, formulákat lehet megtekinteni, de az is elképzelhető, hogy a kategóriákat defináló formulákat helyett (vagy mellett) inkább a fogalmak természetes nyelvű meghatározásait fogjuk egybe, amikor már inkább értelmező szótárról (fogalomtárról) beszélhetünk. Ha egy könyv oldalain sok emberről sok életrajzi adat van "elszórva", akkor érdemes lehet annak a nézetváltásnak a lehetőségét megteremteni, amely egy kisebb életrajzi lexikonként funkcionál. Amennyiben sok olyan tudományos segédadatra van szükség egy könyvben, amelyeket nem érdemes memorizálni, akkor azon túl, hogy a szöveg adott pontjaira ezek bekerülnek, megtehető az is, hogy belőlük tudományos segédleteket hozzunk létre (mértékegységek, átváltások, mennyiségjelzések, számítási segédletek stb.), amelyek praktikus mellékletként működhetnének. Ha a "normál" szövegen belül bizonyos szövegrészek valamilyen logika mentén kiemelhetőek és önállóan összefűzhetőek lennenek, akkor azokat ki lehet tenni egy "önálló" szövegtárba, ami a teljes szöveges állomány adott szempontú leválogatását jelentené. Ilyen szempont lehet például az, ha az idézeteket lehetne "egyben" végigolvasni vagy ha az elméleti mondandó könnyebb befogadhatóság végett gyártott példákat külön példatárban is meg lehetne egymás után nézni. Megintcsak másfaja logika (műfaji szabályok) szerint lehetne megjeleníteni a teljes szövegbe ágyazott esemény jellegű adatokat, ha azokat kiválogatva egy idővonal-szolgáltatásban, kronológiai elrendezés szerint mutatnánk be, illetve amennyiben térképek is lennének a szövegen belül, akkor ezeket nyilván egy térképtárban vagy még inkább egy önálló térképszerveren keresztül is egyben reprezentálni lehetne.
Az itt felsorolt válogatási és újrarendezési lehetőségek megvalósításához nem kell sem sok többletinformáció, sem sok többletmunka. "Csak" arra van szükség, hogy a szerkezeti egységek értelmes módon azonosíthatóak és tipizálhatóak legyenek (és természetesen az érvényesíteni kívánt rendezési szempontok szerint tipizálni kell minden szerkezeti egységet). A víziók szintjén azonban azt is könnyen el lehet képzelni, hogy a fentebb javasolt nézetek közül több önálló műfajként, újfaja szolgáltatásként is működhetne, és a szemantikus könyvekben elhelyezett tartalmakból össze lehetne fűzni adott logikájú szolgáltatást.
Ahhoz, hogy a nézetkezelési lehetőségeket igénybe vegyék a felhasználók, arra van szükség, hogy a nézetváltásokhoz a szemantikus könyv bármelyik pontján könnyen kezelhető és azonnali megoldások nyújtsunk a befogadó számára.
A tudományos szövegek rendszerint jól-strukturáltak. Ez a strukturáltság mindig valamiféle hierarchikus jelleget takar. Ez a hierarcikus szerkezet azonban többféle módon is megnyilvánulhat, többféle értelemben is tetten érhető. A nagyobb szövegegységek, szövegrészek egymásba ágyazódó hierarchiát alkotnak. Ezt a fejezetekre tagolás, valamint az ezt jelző hierachikus címadási gyakorlat fejezi ki legpontosabban. De nemcsak a szöveg kisebb szemantikus egységekre tagolása létezik, vannak más lehetőségek is.
A formális elméletek a strukturáltság egy másik értelmét is képesek megvalósítani. Azzal ugyanis, hogy a szerzők a képleteket, formulákat, tételeket, bizonyításokat logikus rendben fűzik egymás után, logikai értelemben is egymásra hivatkoznak ezek kifejtésében, miközben gyakran meg is számozzák ezeket a formális egységeket, akaratlanul is a hierarchikus egymás alá rendelés egy másik és másfajta szerveződését hozzák létre a természetes nyelvű szövegen belül érvényesített tagoláshoz képest. Megfogalmazhatjuk tehát azt a szembenállást, ami a szövegtagolás, illetve a fogalmi tagolás kettősségében nyilvánul meg a tudományos szövegek egészén belül, de ugyanezt a distinkciót megragadhatjuk, leírhatjuk a narratív struktúra (vagy szövegstruktúra), illetve fogalmi struktúra (vagy paradigmatikus struktúra) terminusokkal is. A tudományos szövegekben sok esetben strukturális izomorfizmust remélhetünk a kétféle tagolási dimenzióban felépített párhuzamos struktúrák között.
Formális elméletek esetén tehát a könyvekben mindig két párhuzamos struktúra létezik. Amennyiben a szolgáltatás egész tartalmát úgy strukturáljuk, hogy a szöveges, multimediális egységekeket, illetve a fogalmi összetevőket, vagyis a narratív, illetve a fogalmi struktúrákat megfeleltetjük egymásnak, akkor lehetőség nyílik egyfelől a sokszempontú nézetképzésre, másfelől a kétféle struktúra közti váltásokra bármilyen strukturális szinten, ponton. A narratív struktúrát a hagyományos szövegkezelési módokkal lehet megjeleníteni, azon az ágon tehát nem nagyon kínálkoznak új lehetőségek. Más a helyzet azonban a fogalmi struktúra reprezentálhatósága tekintetében.
A fogalmi struktúra – akármilyen tudásszervezési rendszer logikáját is valósítja meg – mindig módot ad arra, hogy gráfvizualizációs megoldásokkal reprezentáljuk a rendszer elemei közti kapcsolatokat, a struktúra egészét. Megfelelő előkészítés alapján és a szükséges informatika támogatás révén azt is biztosítani lehet, hogy a részstruktúrákat is megjelenítsük különböző szempontok szerint szűrve, szűkítve a halmaz elemeit (például lehetne struktúrát csak egyetlen reláció szerint leszűkítve megmutatni, vagy lehetne az elemeket valamely csomóponttól való távolság/közelség szerint vizuálisan elrendezni. Módot lehet találni arra, hogy linkeket, asszociatív kapcsolatokat, hivatkozásokat helyezzünk el a struktúrában, vagy a struktúrát szintek szerint kezeljük.
Az összekapcsolt kettős struktúra létezése azt a többletlehetőséget is felkínálja, hogy új nyelvi változatok (tehát fordítások) nélkül is – legaláb részben – befogadhatóvá válhat a szemantkikus könyv tartalma, hiszen a paradigmatikus struktúra idővel gépi úton fordítható, a képletek, formulák, képek, videók pedig fordítások hiányában is foghatók, feldolgozhatók.
A szemantikus web elvárásainak akkor lehet megfelelni, ha a fogalmi struktúra elemeit reprezentálhatóvá (és ezáltal gépek számára hozzáférhetővé) tesszük a leggyakoribb szemantikus webes szabványok szerint. Másfelől arra is fel kell készíteni a szolgáltatást, hogy ezek az adatok a nyilt archívumi szabványok szerint szüretelhetőek legyenek, vagyis a szemantikus könyv tartalmának szolgáltatását adatgazdai funkciónak kéne tekintenünk. Elvileg elképzelhető, hogy a szemantikus könyvek tartalmát úgy lehetne hozzáférhetővé tenni egy új, második szinten, hogy a paradigmatikus struktúrákat alkotó fogalmakat mint a szemantikus web nyelvi egységeit más szolgáltatásgazdák leszüretelik és valamely más szolgáltatásban felhasználják, meghivatkozzák, idézzék, esetleg beágyazzák a szemantikus könyv mint adatgazda tartalmát.
A zoomolási technika a szemantikus könyv talán legfontosabb funkciója. Magát a zoomolás fogalmát rész-egész viszonyának problémaköréhez kapcsolhatjuk. Amióta időben eltolt vizuális kommunikációra képes az ember (tehát amióta rajzol, fest), mindig ott volt a kérdés az alkotó előtt, amikor létrehozta a vizuális üzenetét (festett, rajzolt, később fényképezett), hogy a végtelen térből mekkora részt emeljen be az általa teremtett vizuális kompozícióba. Ha a tér minél kisebb szeletére fókuszált, akkor esélye volt pontosabb képet alkotni, pontosabb képet felmutatni a világról, viszont az összefüggések láttatására, a kontextus érzékeltetésére inkább a távolabbi nézőpont érvényesítése tűnt alkalmasabbnak (miközben ezzel a részletgazdagság lehetőségéről kellett lemondani). A fényképezés technológiájának fejlődésével ez a kettőség már a technikai kifejezésekben is testet öltött, és a közelítés, illetve eltávolodás mint szempontválasztás aktusára kezdték el használni a zoomolás kifejezését (a madártávlat, a békaperspektíva vagy a halszemoptika szakkifejezések mind kapcsolódnak valahogyan a zoomolás fogalmához). A nagyítással, közelítéssel (zoom in) mindig az egész valamely része, eleme, tehát a részletek felé mozdulunk el, de amilyen mértékben ezt tesszük, úgy veszítjük el azt a lehetőséget, hogy az egészet láthassuk egyben, vagyis egyre kevésbé tudjuk, hogy vagyunk az egészen belül ("nem látjuk a fától az erdőt"). Ha az egész, a kontextus érdekel minket, akkor kicsinyítésre, távolodásra (zoom out) van szükségünk, hátrébb kell lépnünk, felül kell emelkednünk, láttatnunk kell azt a kontextust, amelyben már értelmezni lehet a helyi részleteket.
A zoom, a zoomolás (közelítés-távolítás) technikája a térinformatika felől terjedt el igazán széles körben, hogy aztán már területeken is felbukkanjon és használatba kerüljön noha magát a technikát már korábban „felfedezték” [Kangyal–Laufer 2011:174-188]. A földrajzi terek képernyőn keresztül megjelenítésénél ugyanis elemi elvárás volt, hogy a képernyő által biztosított „szűkös” reprezentációs térben mindig és könnyen tudjunk megjeleníteni a bemutatni kívánt földrajzi tér kiválaszott részletét. Ezt az igényt lehet kiszolgálni a zoomolás technikájával (kiegészítve még az eltolás/panolás eszközével). Mindez azért lehetséges, mert a földrajzi tér a partitív reláció mentén szigorúan egymásba ágyazható részekre bontható. A térnek ez a sajátossága jellemzi az időben egymáshoz rendelhető események jelenségét is, így a zoomolás technikája az eseményeket időrendi sorrendben megjelenítő idővonalak vagy kronológiák esetében is alkalmazható – mégha erre túl sok gyakorlati megvalósítást nem is tudunk felsorolni (amit említeni érdemes, azt egy kitekintő tanulmányban összeszedtük).
Lehet képekkel kapcsolatban is zoomolásról beszélni, amit igen egyszerű megvalósítani, hiszen csak különböző felbontású képeket kell létrehoznunk pontosan ugyanolyan vizuális tartalommal, és a zoomolási igény jelzésekor a finomabb vagy durvább felbontású változatokat kell felmutatni.
Nem annyira triviális, mint az eddigi esetekben volt, mégis kijelenthetjük, hogy a Microsoft Word szövegszerkesztő program is alkalmaz zooming technikát szövegekre. Akkor érhető ez tetten, amikor a vázlatszerkesztő (outline) üzemmódban dolgozva el lehet tüntetni vagy épp láthatóvá lehet tenni valamely szövegegységet, sőt, még azt is el lehet érni, hogy csak a fejezetek címeit mutassa a program, amivel az egész szöveg struktúráját mutathatjuk meg a fejezetcímeken keresztül.
A zoomolás technikáját a számítógéppel támogatott médiában idővel már egyfajta interfészként kezdték értelmezni, amire külön megnevezés is született. A Zooming User Interface (ZUI) fogalmával fogták egybe azokat a technikákat, amelykben valamilyen értelmű zoomolásról van szó. A ZUI-technikák elméleti alapjait Furnas és Bederson fektették le [Furnas–Bederson 1995], akik a zoomolás lényegére (közelebb a részletekért, távolabb a kontextusért) programszerű definíciót adtak: „Egyensúlyt biztosítani a helyi részletek és a globális kontextus megjelenítésében.” [Furnas 1986]. A kérdés most már csak az, hogy – a fentieken túl - mire lehet használni a zoomolás technikáját a szemantikus könyv keretein belül. Az eddig jelzett zoomolási megoldások a narratív struktúra elemeire voltak alkalmazhatók úgy, hogy a zoomolás technikáját mindig a tér fogalmának - részleges - átértelmezése révén lehetett átvinni egy új alkalmazási területre. Ezt a kiterjesztési elvet követve azt kell keresnünk, van-e valamilyen lehetőség a zoomolásra a paradigmatikus strukturákban, a fogalmi terekben, mit jelenthet a fogalmi zoomolás fogalma, milyen lehetőségei vannak, hogy használhatnánk ki ezeket.
A szemantikus zoomolás (semantic zooming) kategóriáját Perlin és Fox szerzőpáros vezette be [Perlin–Fox 1993], ami alatt azt értették, hogy szemantikával rendelkező dokumentumok esetében a különböző nagyítási szinteken más és más információt lehet megjeleníteni. Ezt a térképek áldáján lehet talán a legérzékletesebben szemléltetni, amikor egy ország térképét mutatva nem írják ki az összes település nevét, mert akkor csupa betű fedné a monitor teljes felületét, és ahogy közelítenek egy kisebb területhez (régióhoz, megyéhez), úgy jelenítik már meg a településhatárokhoz tartozó nevek címkéit. Ugyanezt az elvet követhetjük akkor is, amikor nem térinformatikai rendszeren belül vagyunk, hanem egy fogalmi struktúrát kell kezelnünk, vagyis a szemantikus zoomolás adatzoomolásként vagy fogalmi zoomolásként értelmezhető. Erre akkor lehet szükségünk, amikor egy fogalmi struktúra elemeit nem tudjuk a rendelkezésre álló térben egyszerre bemutatni. A fogalmi zoomolás technikailag megvalósítható a azokkal a gráfkezelő eszközökkel, amelyekből ma már rengeteg található a weben az adatvizualizációs technológiák divatossá válásával és elterjedésével párhuzamosan (ezekről olvasható egy áttekintés itt). Ezeket megvizsgálva biztosan lehet találni olyan eszközt, ami alkalmas lehet a fogalmi struktúra zoom-elven történő kezelésére, és ezt be kell emelni a szemantikus könyv eszköztárába. Meg kell vizsgálni azt is, hogy a magyar prezentációs és történetmesélő szoftver, a Prezi megoldásából mit lehet átvenni erre a célra. Még akkor is érdemes ezt végiggondolni, ha tudjuk, hogy a Prezi ugyan már fogalmi zoomolási technikának számít, de még a narratív tudásreprezentáció világában belül marad, hiszen a paradigmatikus, fogalmi elemeket csak vizuálisan ragadhatjuk meg, de nem tudjuk azokat adatszerűen, ontológiai struktúrába rendezve kezelni.
A legnyilvánvalóbb dolog elvárni a szemantikus könyvtől, hogy a legteljesebb multimédia-képességekkel rendelkezzen. A megértés mindig könnyítheti, ha a formális definíciók, levezetések mellé nemcsak természetes nyelvű szövegeket, példákat adunk, de képeket, szemléltető ábrákat, grafikonokat, táblázatokat, videókat, hangállományokat is biztosítunk. Ezt nem szükséges indokolni. Talán csak azt érdemes is kiemelni, hogy a multimédiaelemek szövegbe (narratív struktúrába) ágyazását úgy kell elvégezni, hogy nagyon pontosan tudjuk azonosítani, szegmentálni, tipizálni ezeket a beágyazott összetevőket, hogy ezek minél könnyebben újrahasznosíthatóak legyenek.
A számítógéppel támogatott média egyik új minősége az interaktivitás új szintjeinek megjelenése az interakció fogalmának újraértelmezésén keresztül. Mivel az interaktivitás sokrétegű fogalomként van jelen ebben az új világban, fontos minél pontosabban definiálni, hogy a szemantikus könyv környezetében milyen értelmezés mentén milyen interaktivitási lehetőségeket akarunk felkínálni a befogadók számára. Ebben a kontextusban nem elsősorban a közösségi média jelenségén belül használt interaktivitásértelmezésnek van létjogosultsága, mert a szemantikus könyv (de még a hagyományos tananyag, tankönyv, tudományos könyv is) aszimmetrikus viszonyt tételez a tartalom előállítója és befogadója között. Ebből következően nem arra kell törekednünk, hogy a befogadók (a hallgatók, az „egyszerű” felhasználók) közti interakciókat lehetővé tegyük, ahogy ez megvalósul a közösségi média világában, hanem az a fontos, hogy a tartalom egyéni, individuális befogadását minél inkább interaktívabbá tegyük. A cél itt az, hogy a befogadók saját maguk logikája, érdeklődése, készültségi szintje szerint haladhassanak előre a tartalomban, amit az alternatív bejárási útvonalak és az ezek választását lehetővé tevő interakciós pontok minél sűrűbb elhelyezésével érhetünk el.
Az interakció klasszikus lehetőségét a szövegekben, állóképeken elhelyezett linkek, ugrási pontok elhelyezése jelenti. Az ilyenfajta interakciók ember és dokumentum közötti kölcsönhatásnak tekinthetők, amikor az interakció nem két (vagy több) ember, hanem egy (vagy több) ember és egy (vagy több) dokumentum között valósul meg. Ez a web kezdetétől fogva létező lehetőség, amit természetesen a szemantikus könyvnek is tudnia kell szolgáltatni. Vannak azonban új lehetőségek, amelyeket a „sima” linkeken túl is biztosítani kellene. Ilyen például a szövegbe ágyazott kisebb szemantikus egységek interaktív módú használatának biztosítása. A hagyományos grafikonok lehetnek látványosak, de nem tudnak interaktívak lenni, ellenben a digitális környezetben már interaktív grafikonokat ágyazhatunk be a szövegtestbe módot adva arra, hogy a felhasználó kapcsolatba kerüljön a megjelenített adatokkal, a grafikonon kattintgatva további adatokhoz, másfajta összefüggésekhez juthasson. Ezt a képességet egyre több - szabadon használható – minikörnyezet (például javascript-könyvtár) biztosítja. A szövegbe ágyazható másik, többletinterakciót nyújtó lehetőséget az interaktív térképek adják. Ezek a szolgáltatások (Google Maps, OpenStreetMaps) egyfelől képesek a megértést támogatni azzal, hogy az események, dolgok közti földrajzi, térbeli viszonyokat mutatják, másfelől rengeteg interakciós lehetőséget kínálnak, amivel folyamatosan és észrevétlenül bevonják a felhasználót az elmélyült "tanulásba". Hasonló potenciál van az interaktív idővonal-szolgáltatásokban is, de ezek még nem annyira elterjedtek, mint a térképszerverek. Az interaktív grafikook mintájára olykor hasznos lehet interaktív táblázatok elhelyezni a szövegen belülre, amikor a táblázat nem pusztán azadatok statikus elrendezésére képes, de a felhasználó interakcióba léphet vele (mondjuk átrendezheti a sorokat, oszlopokat, szűrhet a sorok között, egyszerű műveleteket végezhet el). És, bár ma még nem léteznek, könnyen el lehet képzelni, hogy a szemantikus könyvben előfordulhassanak interaktív képletek (amelyek például mutatni képesek a képleten belül használt szimbólumok jelentését), interaktív bizonyítások (amelyek például képesek lépésről lépésre mutatni a levezetések mentetét, képesek kiemelni a levezetések főbb csomópontjait) vagy interaktív definíciók (amelyek például képesek megmutatni a definíciókba ágyazott, generikusan fölérendelt fogalmaknak meghatározását).
Természetesen érdemes kihasználni az interaktivitás másfajta értelmezése mentén kínálkozó további lehetőségeket is (csak ügyelni kell arra, hogy nem keverjük össze a különböző interakciós szinteket egymással). A közösségi médiában gyakori interakciók során – a szó eredeti, George Herbert Meadtől származó definíciójának leginkább megfelelő – értelmezés mentén zajlik a tényleges kommunikáció az emberek között, amikor a számítógép valóban „csak” közvetítőeszközként funkcionál, és a kommunikáció tartalmát mindkét irányból emberek állítják elő az adott kommunikáció során (legtöbbször valós időben). Lehetne valamilyen blogformátumot rendelni a konkrét tartalom mellé, hogy megjegyzéseket, kérdéseket lehessen az anyaghoz fűzni, sőt, azt is el lehet képzelni, hogy a felhasználói tartalmak (posztok) valahogy illeszkedjenek a tartalom struktúrájához, és a megjegyzéseket, kérdéseket a tartalom belsejébe, a legmegfelelőbb pontokra lehessen bekötni. Az interaktivitás újabb formájaként valós idejű kommunikációs formákat is fel lehetne kínálni. Lehetne valamilyen csevegőablakot (chatet) illeszteni a szolgáltatás valamely pontjára, amely lényegleg 1:1-es kapcsolódást tenne lehetővé, és akár írásos, akár hang-, akár videóüzenetek cseréjét is biztosíthatná. A valósidejű kommunikáció másik formájaként streamingvideó-szolgáltatást is be lehetne ágyazni az oldal valamely pontjára, aminek nyilván csak akkor lenne értelme, ha a szemantikus könyv tartalmához igazodó eseményeket (például tanórákat, tudományos előadásokat) szerveznénk, amiről élő mozgóképes híradást szeretnénk nyújtani az érdeklődők számára. Ehhez megintcsak alkalmazható lenne egy magyar fejlesztésű megoldás (Ustream). Újra fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy az interakció utóbbi értelmezésének kisebb jelentőséget tulajdonítunk, mivel a szemantikus könyvvel azt az aszimmetrikus tudásátadási helyzetet akarjuk támogatni, amelyben a befogadói oldalon jelentős tudásdeficit létezik a kibocsátói oldalhoz képest, ami gyakran nem engedi meg, nem támogatja, nem igényli a párhuzamos, mellérendelő kapcsolatok létezését, feltételezését.
A szemantikus könyvnek lehet egy olyan komponense, ami a befogadók, felhasználók sokasága számára teszi lehetővé a szemantikus könyvben megjelenített elméleti tudás gyakorlaton keresztüli elmélyítését, tesztelését, begyakoroltatását. Ezek a gyakorlatorientált, praxisvezérelt interakciós lehetőségek a 'tudni hogyan' típusú tudás elmélyítését teszik lehetővé. ELsőként a tartalomba fűzött példákat említhetjük, amelyeket – ahogy azt már korábban is jeleztük - önálló példatárba is szervezhetjük, de itt inkább azt a lehetőséget emelnénk ki, hogy ez a példatár végtelen mélységű lehet. Miért fontos ez? Amikor az elméleti (paradigmatikus) tudást akarjuk átadni, sokféle példával megpróbálhatjuk érzékeltetni, szemléltetni a mondandónkat, de nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy a befogadót melyik példával, pontosabban melyik befogadót melyik példával lehet a legjobban megfogni. Éppen ezért érdemes végetelen példatárat építeni, ahová korlátozás nélkül "dobálhatjuk be" a példák sorát felkínálva, hogy az olvasók maguk találják meg a nekik leginkább megfelelőeket közülük. És hasonlóképpen járhatunk el a tesztek, a kvízek, a gyakori kérdések vagy a képletgyűjtemények esetében is.